MI Történik?

Évtizedekig a robotika egy alapvető kihívással küzdött. A hagyományos robotok vagy merevek és erősek, vagy rugalmasak, de gyengék – ritkán mindkettő egyszerre. Míg az élő rendszerek, mint például az embriók, természetesen képesek szerkezetüket folyékony és szilárd állapotok közötti váltással adaptálni, a robotanyagok nehezen tudták megismételni ezt a dinamikus képességet, ami ineffektívvé tette őket olyan feladatoknál, mint az előre nem látható környezetben való navigálás vagy az öngyógyítás. A tudósok elhatározták, hogy áthidalják a biológia és a robotika közötti szakadékot. Az embrionális fejlődésből merítve ihletet – ahol a sejtek önszerveződnek különböző struktúrákká, például csontokká és szervekké – a csapat egy olyan robotkollektíva létrehozását tűzte ki célul, amely igény szerint erős és folyékony is lehet, belső jelek alapján igazítva tulajdonságait. Jégkorongkorong alakú robotok raját építették meg, amelyek motoros fogaskerekek és mágnesek kombinációjával mozognak. Az igazi áttörés abban rejlik, ahogy a robotok kommunikálnak és alkalmazkodnak. A közvetlen parancsokra való támaszkodás helyett fényszenzorokat használnak polarizált szűrőkkel a jelek értelmezésére és alakjuk beállítására. Azzal, hogy folyamatos fényteret biztosítottak számukra, a kutatók irányítani tudták a raj mozgását, folyadékként áramoltatva őket. A mágnesek lehetővé tették a robotok számára, hogy egymáshoz kapcsolódjanak, megerősítve a kollektíva azon képességét, hogy egyetlen anyagként viselkedjen.